Roni szemszög
Az ég gyönyörűen csillagos volt, mint egy gyémántokkal kirakott fekete lepedő. Nem tudtam, hogy mit gondoljak abban a pillanatban, mivel már egy tíz perce nem láttam semmi mást, csak fákat, fákat, csillagokat, ja, és fákat. Résnyire lehúztam az ablakot, hogy kidughassam a fejem, de egyből megcsapott a hideg és a sós illat. Ez a két dolog egyet jelenthet: az óceán felé közeledünk. Azon nyomban felhúztam az ablakot, és kérdőn Neymarra pillantottam. Ő csak mosolyogva megvonta a vállát, majd miután a kocsi lassítani kezdett, kiszállt és kinyitotta az ajtót. Mikor én is kikászálódtam az autóból, a hideg szél fagyos kendőként tekeredett rám, és egészen a csontomig hatolt. Kezeimet összefonva néztem körül, a lámpáknak köszönhetően félhomály borított mindent.
- Fázol? - lépett mellém a férfi, és máris levette a dzsekiét, majd rám terítette.
- Köszi... - mosolyodtam el halványan. - Leülünk valamelyik padra?
- Mondjuk annál a lámpánál, amelyik nem ég?
Meglepődve pillantottam a feketeségbe.
- Miért pont oda?
- A lámpa csak rontaná az összképet. Sokkal jobb lesz, hidd el. - indult el, én pedig követni kezdtem. Nagyokat lépkedtem a homokban, ugyanis Neymarnak nem jutott el a tudatáig a "járda" kifejezés és használata, ami mellettünk másfél méterre helyezkedett el, és ugyanúgy a padhoz vezetett. Szorosan összefogtam a kabátját magam előtt, és lehuppantam mellé. Nem tudtam, hogy mit kérdezzek tőle. Eleve még nem tudtam feldolgozni azt a lehetetlennek tűnő dolgot, hogy Mesut Özil a nagybátyám, erre itt vagyok Brazíliában az óceán partján a kedvenc focistámmal, Neymarral. Kettesben. Igazat kellett adnom a férfinak, az óceán valóban szebb volt sötétből nézve; a csillagok ragyogtak, a Holdat visszatükrözte a víz, és ez adott neki egy félelmetesen romantikus hangulatot. Nem tudtam mit kérdezni, igaz, kicsit kellemetlenül is éreztem magam a csend miatt, így feltettem az első gondolataimban kavargó témakört, ami szerintem csak engem izgatott és elég sutának mutatott be.
- Pont ez az egy mindig ki volt égve?
- Nem, csak idejöttem. - vigyorgott, mire nevetve bele boxoltam a vállába.
- Hogy oda ne rohanjak!
- Nem kell rohanni, bőven elég, ha csak kocogsz felém.
A kocogásnak köszönhetően ráakadtunk az edzés témára, hogy a válogatottban és a Barcában miként szokták őket nyúzni. Ide-oda repkedtek a kérdések, és mindketten készségesen válaszoltunk egymásnak. Rákérdezett a családomra, hogy milyen Magyarországon élni, és kérte, hogy mondjak valamit neki magyarul.
- Mit? - néztem rá mosolyogva.
- Akármit, kíváncsi vagyok.
Vállat vontam és levezettem egy gyors bemutatkozást.
- Váó! Tök érdekes, ahogy folyékonyan beszélsz!
- Nekem ez ugyan olyan, mintha te beszélnél a saját anyanyelveden. Most te mondj valamit!
Neymar vélhetően hasonlóképpen bemutatkozott, nyelve csak úgy darálta a szavakat.
- Pontosan mit mondtál?
- Hogy szeretem a spagettit és a pizzát. - nevetett, majd korogni kezdett a gyomra.
- Ej, csak nem éhes valaki? - néztem rá somolyogva.
- Nahát, a hasam elárult... - vigyorgott. - Lehet, egy kicsit furcsa, de nem lenne kedved beülni valahova kajálni? Van egy hely a közelben, ahol isteni pizzát készítenek!
- Most, hogy mondod, lenne kedvem... - pislogtam nagyokat, majd mindketten felpattantunk a padról, és a kocsi felé vettük az irányt.
Nem sokkal később beültünk az egyik pizzázóba. Annyi féle hívogató ízkombináció volt, hogy csak öt perc után tudtam választani. Neymar beszélt a pincérrel, és a fantasztikus olasz tudásomnak köszönhetően, ami hasonlított a portugálhoz, kihallottam egy "édes" szócskát. Pörögni kezdett az agyam, majd magamban felborítottam az asztalt.
- And biscuit, please. - kértem kekszet a világnyelven, remélhetőleg nem valami hirtelen, ugyanis nem akartam, hogy a férfi kissé ittasan édeset egyen.
- Oh, a kisasszony angol? - kérdezte halványan mosolyogva az ötven év körüli pincér.
- Nem talált, magyar vagyok... - pislogtam rá kedvesen, mert tudtam, hogy kis esélye lett volna kitalálnia.
- Kevés magyar hölgy téved be hozzánk. - gondolkodott el, majd kissé meghajolva előredőlt. - Remélem jól érzi magát nálunk a... kedves barátjával együtt. Pár perc, és készen is van a rendelés!
Ezzel a mondattal vette útját a konyha felé. Na jó, enyhén fogalmaztam... A járása hasonlított a lassú futáshoz, és halkan ki lehetett hallani a "Venha, venha!" kurjongatását. Gondolom nem italszünetet rendelt el. Ahogy ígérte, pár perc múlva meg is jött a pizza, ami önmagában megvolt 50 centi is. Először riadtan pillantottam az ételre, és megkérdeztem magamtól, hogy ki fogja ezt mind megenni, majd Neymar korgó gyomrát hallva megválaszolta a fel nem tett kérdésem.
- Hát akkor... - dörzsölte össze tenyereit. - Jó étvágyat!
Fél óra alatt sikerült magamba gyömöszölni két szeletet, a focista pedig már a negyediknél járt.
- Hogy bírsz ennyit enni? És még meg sem látszódik rajtad! - nevettem el magam, mivel a termetéhez képest nem volt valami testes.
- Hát, a bendőmben egy egész tejútrendszer lakozik! Max, ha tele tömöm magam, ledolgozom.
Amint befejezte a mondatát, megjelent mellettünk a pincér, és az asztal közepére helyezett egy tálcát, rajta két pohárral és egy boros üveggel.
- A ház ajándéka! - biccentett. Elképzeltem, ahogy az öreg bent mondja a többieknek, hogy "Gyerünk! Bort nekik! Zavarodjon csak meg az a nőszemély! Hogy ebből mi lesz?! Valami biztos! Hozzátok már azt a bort!".
- Oh, nem tudtam, mi hiányzik! - nevetett Neymar, és már nyúlt is az üveg után. Dugóhúzóval felbontotta, és kitöltött kettőnknek.
- "Úgy van, itassátok csak a gyereket..." - gondoltam, és jelen helyzetben nem magamra értettem. Szegénykémnek már eleve volt a fejében, és nem akartam, hogy még jobban kiüsse magát. Elvettem a felém nyújtott poharat, majd a koccintás után belekortyoltam. Elsőre nagyon finom íze volt, viszont a második kortynál felért egy lángnyelv whiskyvel. Azaz úgy égett a torkom, hogy csak egy nyögésre futotta.
- Na, mi van, kislány? Erős a bor? - vigyorgott cinkosan Neymar, és én váltig állítottam, hogy tudott a dologról.
- Mi van ebben? - jött vissza a hangom fele, és megnéztem az üveget. - Jesszus, 20 fokos?
- És 1815-ös évjárat, az egyik legjobb! - bólintott büszkén nagyokat cuppogtatva, mintha ez lenne a legenyhébbik fajtája.
- Hát, nálunk nem ilyen ütős...
- Miért? Szörpöt isztok? - viccelődött.
- Haha, inkább igyad, és lassan induljunk. Nemsokára éjfél.
- Nem vagy te már kislány, hogy sötétedés után menj haza.
- Tényleg nem, viszont senkinek nem szóltam, hogy hová tűnök. Lehet Özilt már a mentő viszi, mert szívrohama van, amiért nem talál.
- Ej, ilyen értékes vagy számára? - mosolygott halványan, de kissé komolyan, ami meglepett.
- Ígéretet tett. - közöltem egyszerű hangsúllyal.
- Értem. Pincér! Kérem, becsomagolná a maradékot?
- Persze! - jelent meg a semmiből tettre készen, mintha csak lerántotta volna magáról a láthatatlanná tévő köpenyt. - A számlát hozhatom?
- Kérem. - biccentett, majd mikor az idős férfi elsietett, újra rám nézett. - Akkor Mesut biztos külön figyelmet fordít rád. Úgy értem, lecsapkodja a legyeket, nem igaz?
- Inkább csak a szúnyogokat. De én magam is össze tudom nyomni a kis vérszívókat, de szerencsére eddig nem volt panasz. - mosolyodtam el halványan, ugyanis vettem a lapot. A pincér szélsebességgel tért vissza a becsomagolt pizzával, a férfi pedig fizetett. A kocsi a pizzázó előtt állt, és én lomhán huppantam az ülésre. Ha a mai italok közül kell választani, akkor én a bort szavazom meg a győztesnek; az ütött ki a legjobban. Felhúztam a lábam, és nekidőltem az ajtónak. Éreztem Neymar tekintetét az arcomon, de nem nyitottam ki a szemem, inkább jobban belebújtam a kabátjába, ami kétszer nagyobb volt rám. Nagyokat szippantottam, és magamba zártam az illatát, amit sosem fogok elfelejteni. Ha ez egy álom és felébrednék, legalább tudom, hogy melyik parfümmel kell telefújni a lakást. Ahogy az idefele út, a hazafele út is hosszas volt. Olyan hosszú, hogy csak Neymar ébresztgetésére keltem fel.
- Hahó, hétalvó! - kócolta össze a frufrumat, mire aprókat pislogva ránéztem.
- Megjöttünk?
- Mondhatni.
- De ez sem a brazil, sem a német szállás... - néztem hunyorogva körül, mivel az utcai lámpa fény tökéletesen a képembe világított.
- Ééégen, az a helyzet állt elő, hogy mindenki elment a valagba aludni, mert holnap edzés. Elég keményen vesznek minket, tudod, a meccsek miatt... És, ha valaki lomhán megy a pályára, annak annyi, kész, kampec. - sorolta a szinonimákat, hogy a punnyadt agyam is megértse.
- Szóval? - tettem fel az égető kérdést, mire kimutatott.
- Szóval most a franciáknál vagyunk, mert csak itt volt hely.
- A franciáknál? - igazítottam meg a - helyzettől függően - kócosabb hajamat, amire a férfi csak rásegített az előző mozdulatokkal.
- Aha, gyere, van náluk is bőven szoba, és még csak kettő foglalt.
Kitámolyogtam a kocsiból, és elindultam valamerre, amerre. Szóval egyenesen előre.
- Tudod te, hogy hol van a bejárat? - tettem fel a kérdést, ami már egy ideje izgatott, ugyan is rohadtul egy focipálya közepén sétálgattunk.
- Nem, de csak menjünk a fény felé!
- Sose menj a fény felé! - nyomtam meg a tiltó szócskát, mire felnevetett.
- Csak, ha fáradt vagy... - tette hozzá, és az ég felé mutatott. - Kívánj valamit!
Felkaptam a fejem, és épp láttam, ahogy egy hullócsillag eltűnik a semmiben. Becsuktam a szemem. Azt kívántam, hogy soha, soha ne legyen vége ennek az álomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése